A te szíved bánata,
az én szívem fájdalma,
s a szívben lakozó élet,
elmossa az a bizonyos végzet,
s míg mi könnyeinket hullajtjuk,
addig szívünk elhagyjuk
s elbújunk egy sötét szobába
melyben a fájdalom lel majd magányra

A magányban csücsülve,
könnyeinket szépen nyelve
Síratttuk meg a mánkat,
s a holnapunkra már nem  támaszkodva
vonultunk bele a másnapba.
s másnapban a helyünket nem lelvén,
keresstük a kiutat,
s aztsem lelvén elhagytuk újra magunkat….

A bánatunk rátalált a magányra,
A szívünk a fájdalmára,
Az arcunkon a bánat árkokat hozott,
S az élet szikrája immáron örökre kihúnyt,
Nem maradt már semmi és senki,
S a csend szívünkben a bánatot lesi,
ám a bánat minket már sosem hagy el,
s könnyeink immáron… sosem apadnak el.

/Mariann alias Akichi/