Az éjszakai viharok elültek, a csend szinte tapintható ahogy az is hogy valami ma másképp van mint volt…valami miatt a nap nem süt oly melegen, az ég nem oly kék s felhők takarják el, a madarak éneke is a bánatot idézi. Minden ember a mai nap valamiért nyomasztóan fáradt, s élettelen kedvel tér a munkába, noha mindenki az időre fogja ezt a hangulatot a valóság teljesen más. Az éjjel eltávozott valaki aki nem érdemelte ki, a vihar mosta el testét s a tenger nyelte magába akár egy meleg koporsó, s anya a méhének puhaságába. Ám a lány szelleme nem nyugodott bele, s bánatát a tenger hullámaiba adta. Ez a lány nem éremelte ahalált, lelke oly tiszta volt akár a frissen hullot hó, szemei kékje akár az óceán, s ezekben a szemekben valaha az ártatlanság fénye lobogott… A lány a messzi tenger hullámait figyeli és tudja, hogy talán sosem találnak rá.. így sosem lelhet megnyugvásra. Az eső halkan koppant az egyik kövön, majd követte a másik, s a harmadik, míg végül a felhőkből megannyi esőcsepp akár az ember könnyei hullottak le. Alány könnyei voltak azok akik ezt vízhangozták hisz siratta az életet amellyet elvesztett, s siratta a jövőjét, a múltjánt s jelenét. Az élelte immáron végetért ám másoké megmaradt. Az esőben a lány észrevett egy fiút amely némán bámulta a tengert s szemében a bánat szikrája ült. Alány nem tudhatta a fiú mit élhetett át, de a szemeiben az a bánat olyan volt akár a saját bánata mikor még élt. A szíve amely immáron egy ideje nem dobogott most mégha csak képzeletileg is, de összeszorult. a fiú arcán megjelent az első könycsepp amelyről csak azért tudta, hogy a könny nem pedig az eső, mert a fiú odanyúlt és megtörölte arcát.Látta, hogy a fiú szenved, de az ő szenvedése nem roszabb mint az övé? A fiú még élehet meg szép napokat ám már neki ez sosem jár… sosem lesz napos délután. A szemeit lehunyta, s irigységét leplezni próbálta noha a fiú őt már nem láthatta. Ő csak egy szelem volt, egy árny a két világ közt megragadva. Rá talán egyszer már sosem emlékeznek majd, sosem lesz ki megszeresse, sosem lesz már senki aki….megölelje. A lány újra a fiúra tekintett aki már a homokban ült, s a haja a szemébe hullva ám a fiú mégis a tengert s az értelmet kereste. A lány a homokban lépkedve, indult meg feléje.  Maga sem tudta miért teszi, de úgy érezte a fiúnak nem szabad sírni. Neki még járnak a szebb napok, s a jobb évszakok.  A szívében a bánat amellyel küzdött eltünt s már csak a fiút látta kinek a szemében látta a bánatot, s tudja, hogy számára ugyan feláldozott.  A lány a kezét a fiú vállára emelte, ám a keze áthaladt a testen melyet ő már sosem érinthet igazán. Nem segíthet… ő már nem ember többé. Lehunyva szemét újabb könycsepp kereste utat lefelé az arcán amely végül akár egy kristály hulott a talajra, hogy emlékezzen mindenki a lányra. Alány az égre tekintett, s szemei az életet kutatva tekintettek értelmet keresve, s megértette. Az ő léte már nem adhat másnak semmit, sem vidámságot, sem erőt sem boldogságot. A lány ellédelt a zokogó fiútól a tenger hullámai felé, majd visszatekintett reá s ezt suttogta. „ Élj helyettem, érezd a boldogságot, mert az eső szivárványt nyújt neked, s a borús napokat egy új élet követ” A lány belelépett a vízbe, majd alakja szépen távolodott mikor fehér fény s melegség járta át a testét. Megértette… őt várják odafent már, várja egy meleg ölelő kar noha ez már nem a földön vár rá, tudta hogy újra…igazán újra hazatalál. A lányt elvitte a fény s a fiú egyedül maradt, szemébe a bánat könnyeket csalt.  Az eső abbamaradt, s a messzi távolban egy szivárvny tört magának utat. A fiú a szivárvány színeit csodálta, s szeméből eza fény a bánatot kimosta. A fiú immáron felhagyott a sírással, s a szíve megtelt néma szomorúsággal. A kezeit a homokba nyomta, s egy gyöngyszem került a markába. A fiú akkor nem tudhatta, hogy övélet a leány utolsó könycsepp béli bánata… később mikor felnőtt s megtalálta aráját akkor értette meg igazán mit talált. A reggeli újságban egy apró kis cikkben egy gyermeki hullát meséltek néhai fényben a lány teste immáron csak csont volt és bőr noha a fiú tudta…. érezte hogy látta már őt. Ugyan csak egyetlen pillanat volt, de a szellemkép örökké szívében hagyott nyomot. Alány apró kis könnye egyetlen fényként hullot a szobára, majd a kis gyöngy eltünt a szekrényből s  egy apró halgatag hangott hallot mint akkor „Légy boldog, s élj meg szebb napokat. s a szíved örökké boldog maradhat”…

(Ez egy rövid kis írás...talán maximum az egypercesek kategóriájába kerülhetne :))